ÖTÖDIK FEJEZET

melyben Simon Templar Salthambe utazik és Roger Conway felemeli a revolverét

 

– Siker… határozott siker – vélekedett az Angyal, miközben kicsoszogott a Ritz szállóból a személyzet alázatos hajlongása közepette. Milyen sok előnye van annak – gondolta –, ha az ember a pillanatnyi elhatározása alapján cselekszik. Ha azért látogatta volna meg a herceget, hogy információt kapjon, akkor kétségtelenül eredménnyel járt. A dolgok nagy részét már tudta vagy sejtette, anélkül, hogy megerőltette volna szürkeállományát, de azért kellemes érzés volt, hogy következtetéseit igazolva látta. S emellett az ellenség haditervének egy-két pontos és visszavonhatatlan részlete meztelen igazságként tárult elé, s ez több volt, mint amire számított. – Siker… nagybetűs siker – mormolta magában.

Lassú léptei önkéntelenül a St. James Street-re vezették, aztán a Pall Mall-en keletre fordult. Ugyanolyan vakmerően lépett be a Királyi Autó Klub ajtaján, mint előzőleg a Ritz szállóba. Nem volt klubtag, de nem zavartatta magát, nyugodtan egy térképet kért a személyzet egyik tagjától. A földrajzi kutatás eme segédeszközével leült a dohányzó egyik csendes sarkában és Salthamet kezdte tanulmányozni. Kiderült, hogy a nevezett hely a suffolki tengerpart mentén, Southwold és Aldeburgh között fekszik; a közeli asztalon lévő földrajzi lexikon arról is felvilágosította, hogy Saltham szép, homokos parttal, sziklákkal, parkkal, egy XVI. századi templommal dicsekedhet, part menti kereskedelmi hajózás jellemzi, 3128 lakosa van és – a lexikon szerint – fürdőhely.

– Ez roppantul kellemes lehet számára – mormolta az Angyal, majd gyengéden behelyezte a Királyi Autó Klub tulajdonát képező könyvet egy közeli szemétkosárba.

Töprengve cigarettázott a sarokban; majd órájára pillantott, felállt és elhagyta a klubot. Befordult a Waterloo Place-re és a Malihoz vezető lépcsőkön lefelé indult. Lent megállt, pislogott a tűző napfényben, s várt, amíg csak egy szurtos kis kölyök meg nem szólította.

– Ön Mr. Smith, uram?

– Én vagyok – bólintott az Angyal barátságosan.

– Egy úr küldi magának eztet.

Az Angyal átvette a borítékot, feltépte és elolvasta a ceruzával írott sorokat.

„Nincs hír. ÉK felé tartanak. Érkezés után a Waldorfba táviratozok. R.”

– Köszönöm, Marmaduke – mondta az Angyal.

Ezüstpénzt csúsztatott a srác kezébe és lassan felsétált a lépcsőkön, közben apró fecnikre tépte a levelet. A Waterloo Place és a Pall Mall sarkán megállt és taxit keresve körülnézett.

Igazán kár, hogy Roger Conway elvesztegetett egy shillinget, de ezen már nem lehet segíteni. Az első üzenet máris fölösleges kiadást jelentett. Másrészről viszont jó jelnek bizonyult. Roger Conway sofőr egyenruhában üldögélt az Angyal kocsijában, nem messze az átalakított garázstól, innen mindent megfigyelhetett, ami az Upper Berkeley Mews-en történik. Ha Sonja Delmar abban a helyzetben lenne, hogy elrablása után valamilyen üzenetet küldhet, biztosan megtette volna, és a kis kölyök révén az Angyal már tudná, mi áll benne. Egyébként Rogert csak arra utasította, hogy feltűnés nélkül kövesse Marius embereit, s csak akkor bocsássa útjára kölyöknek álcázott postagalambját, amikor London északkeleti külvárosaihoz közelednek. De az emberi távíró által továbbított üzenet csak akkor lett volna érdekes, ha valami előre nem látható esemény jön közbe.

Így hát minden szépen megy a maga útján – hacsak Roger autóstól fel nem csavarodik egy lámpaoszlopra, vagy rá nem hajt egy szögre, ami kilyukaszthatja a gumit. Minden kellemetlenség ellenére még ez sem lenne katasztrófa, hiszen az Angyal minden további információ nélkül is jól tudta, hová tart Marius és társasága. Arra is gondolt, hogy egy 3128 lelket számláló faluban nem lehet igazán elrejtőzni, még ha nem is tudja, hogy hol bujkálnak ellenfelei.

Persze, sok függ attól is, hogy a hercegnek mikor jut eszébe, hogy megfürödjön… Visszagondolt a melodramatikus hősködésre, és Simon pillanatnyi sajnálkozást érzett. Mert művészi munkájának látványa, amit látogatásának zálogaként hátrahagyott, elég lesz ahhoz, hogy a sötétlelkű társulat olyan eszeveszetten iramodjon Saltham felé, mint ahogy a kiéhezett patkányok szedik a lábukat az érett camembert felé… Ez a kilátás minden józan meggondolást kisöpört az Angyal agyából, és mosolyt csalt az ajkára. Intett egy arra haladó taxinak.

Végül is, ha egy kalandor nem veszi észre a sötétlelkűek cselekedeteiben a humoros vonásokat, akkor jobb, ha zálogba csapja a revolverét, és tartós hullámra költi a pénzét. Mindenesetre, a sötétlelkű galerinek meg kell várnia az éjszakát. A hajó, melyről Marius beszélt, a sötétség leple alatt közelíti meg a partot, s addig kénytelenek lesznek várakozni, bármennyire is ugrásra készen állnak – s ha ezalatt bárki háborgatja őket, a legjobb tehetségük szerint szembe kell nézniük vele.

Azt hiszem, ennek a kis fürdőhelynek ma éjszaka kissé fellendül a forgalma – gondolta magában az Angyal.

A taxi megállt a járda mellett, az Angyal kinyitotta az ajtaját. Közben a szemközti járdán egy álmosnak tűnő, mozgó hústömegre lett figyelmes; állkapcsa ritmikusan mozgott, nyilván kedvenc rágógumiját élvezte. Teal főfelügyelő úgy látszik kedvét leli a sétálásban…

– Liverpool Street, pályaudvar – szólt az Angyal a sofőrhöz és bekecmergett a taxiba. Újabb ismeretlent fedezett fel a megfejtendő egyenletben, olyat, amely a közeljövő algebráját még Einstein számára is szépségessé és élvezetessé fogja tenni.

 

2.

 

Az Angyalnak bőven maradt ideje, hogy elfogyasszon egy szendvicset és gondolkozva elszívjon négy cigarettát, mielőtt felszáll a második és egyben utolsó vasárnapi vonatra, amelyik Saxmundhamba tart: ez volt a Salthamhez legközelebb eső vasútállomás. Arra is jutott volna ideje, ha akarja, hogy benézzen a Waldorfba Roger táviratáért, de nem volt hozzá kedve. Simon Templar remekül meg tudta ítélni a fölösleges kockázatvállalás mértékét. A Liverpool Street-i állomáson meglehetős biztonságban érezte magát, régebben mindig autón járt, de most meg volt győződve róla, hogy az összes, Londonból kifelé vezető utat alaposan ellenőrzik, ám a vasútállomáson nem feltételezett különösebb éberséget a rendőrök részéről, kivéve talán a Victoria pályaudvar várótermeit, hiszen erről az állomásról indulnak a vonatok a kikötőbe. Lehet, hogy igaza volt, lehet, hogy nem; ez csak költői kérdés, mindenesetre nyugodtan felszállhatott a négy harmincötös vonatra.

Fél nyolckor érkezett Saxmundhambe, s az utazás három órája alatt olyan fiatalító műtétet végzett önmagán, amelyhez képest doktor Voronov hasonló eljárásai gyenge utánzatnak tűntek. Még ócska kalapját is átkefélgette és formára pofozta. Amikor leugrott a vonatról, szakálla és szemüvege már a zsebében volt, szemében kisfiús ujjongás csillogott.

Semmit sem vesztett azzal, hogy nem ment el Roger Conway táviratáért, mert ismerte a barátját. Belépett az első, útjába kerülő kocsmába, s rögtön megpillantotta társát, aki éppen egy krigli sört kortyolgatott. Egy pillanattal később Roger leengedte a korsót, hogy lélegzetet vegyen. Az Angyal mosolyogva nézett rá, Rogernek majd kiesett a szeme az ámulattól.

– Valaki fogjon meg, mert összeesem – mormolta. – És készüljön fel, hogy elkergeti a rózsaszínű elefántokat, ha elkezdek félrebeszélni… És ha végiggondolom, hogy az előbb reklamálni akartam: nem fizetek hét pennyt egy korsó barna színű vízért!

Az Angyal elnevette magát.

– Fel a fejjel, öregfiú! – mondta vidáman. – Itt még nem tartasz.

– De hogyan kerültél ide?

– Hát nem te küldtél értem? – kérdezte az Angyal ártatlanul.

– Nem én – válaszolta Roger. – Megnéztem, mikor indul az utolsó vonat és tudtam, hogy az üzenetem nem érhet utol időben. Küldtem egy táviratot, hogy hívj fel itt, és az utolsó három órában állandóan a szívinfarktus környékezett, valahányszor kinyílt az ajtó. Azt hittem, hogy Teal valahogyan a nyomodba eredt és minden pillanatban azt vártam, hogy bejön a helybeli zsaru és kihív.

Simon vigyorogva leült egy székre. A háttérben egy pincér lézengett, az Angyal intett neki és újabb söröket rendelt.

– Szóval, elkötötted az első autót, amit megláttál – állapította meg Roger. – Ez újabb hat hónappal szaporítja várható büntetésünket. De legalább figyelmeztethettél volna.

Az Angyal megrázta a fejét.

– Ami azt illeti – mondta – nem is voltam a Waldorfban. Maga Marius hívta fel a figyelmemet Salthamre, s így rögtön idejöttem.

– Te jó isten – hogyan?

– Marius beszélt és én hallgattam. Ilyen egyszerű.

– A Ritzben?

Simon bólintott. Röviden elmesélte a találkozón történteket, a fürdőszobában zajlott folytatást és a beszélgetést, amit kihallgatott. Conway csak bámult.

– Mindent kihallgattál?

– Mindent… És mondhatom, hogy Marius ennek a furcsa kornak legalább ötcsillagos koponyája. És ez okból nekünk is meg kell dolgoztatnunk a szürke agysejtjeinket, ha lépést akarunk tartani a Szépfiúval. És a te sztorid hogy végződött?

– Hárman állítottak be – egyikük rendőrfelügyelőnek öltözött. Amikor a csengetésre nem jött ki senki, előszedtek egy feszítővasat és fél percen belül feltörték az ajtót. Amikor bemasíroztak, rögtön egy mentőautó hajtott be az utcánkba és megállt az ajtó előtt. Hordágyon, letakarva hozták ki a lányt. S mindezt fényes nappal! Rendes, mentős egyenruhában lévő betegszállítók voltak és egy szempillantás alatt cselekedtek. Öt perc sem telt el az ajtó felfeszítésétől kezdve addig, amíg mindannyian beszálltak a mentőautóba, és elhúztak, mielőtt odagyűltek volna a kíváncsiskodók. Persze elkábították Sonját… a disznók!

– A mindenit! – jegyezte meg az Angyal halkan. – Az a lány – igazán remek teremtés…

Roger elgondolkodva bámult az ónkancsóra, amit a pincér tett elé az asztalra.

– Igazán… remek lány…

– Csak nem estél bele, kisfiam?

Conway felnézett.

– És te?

Az Angyal előhorgászta a cigarettatárcáját és kivett egy szálat belőle. Elgondolkodva kopogtatta vele a hüvelykujja körmét, de nem szólalt meg, csak pár pillanat múlva törte meg a csendet.

– A mentőautó nagy ötlet volt. Jegyezd meg, Roger, egyszer talán mi is felhasználjuk… És milyen a hadszíntér Salthamben?

– Meglehetősen nagy ház, körülötte nagy kerttel. Majdnem a sziklák szélén áll, messze a falutól. A sziklák nem túl magasak, talán tizenöt méterre lehetnek a tengerszinttől. A kapufelhajtó végén nagy vaskapuk vannak. Láttam, ahogy a mentőautó befordul; én továbbmentem, vissza sem néztem, sejtettem, hogy ez volt az úticéljuk. Aztán visszajöttem ide, hogy feladjam neked a táviratot. Egyébként, a betegszállító bandában van egy fickó, akivel már találkoztunk: a kis barátod, Hermann.

Simon megsimogatta az állát.

– Az, akinek egyszer eltörtem az állkapcsát?

– Valami ilyesmi történt. Ő pedig mindent elkövetett, hogy összetörje a bordáimat és laposra verje az orromat.

– Milyen kellemes lesz újra viszontlátni Hermannt – mondta az Angyal szelíden.

Belekortyolt a sörébe, és összeráncolt szemöldökkel meredt az asztalra.

– Azt hiszem – mondta Roger – nem kell mást tennünk, csak fel kell hívnunk Claud Eustace-t. Sonja ott van a házban – ennél jobb alkalom nem is kínálkozhatna a banda tettenérésére.

– És velük együtt mi is bemasírozunk a börtönbe, és hősökhöz illően leüljük a büntetést?

– Nem feltétlenül. Biztos távolságból figyelhetjük az előadást.

– És Marius?

– Majd átverjük!

Az Angyal felsóhajtott.

– Roger, drága barátom, ha nem teszel lakatot a szádra, minden alkalommal kalapot kell emelned, ha csuklasz – jegyezte meg az Angyal rosszallóan. – Megelégszünk azzal, hogy egyszerűen leszállítjuk Mariust a vonatról, és ennyiben hagyjuk a dolgot. Széles e világon semmi olyan bizonyíték nincsen, ami összekapcsolná őt Salthammel. Ragyogó terveddel csak azt érnénk el, hogy ideiglenesen vesztésre állnánk a játszmában. Itt nagy összegek forognak kockán. Hatalmas pénzről van szó. Nem tudjuk, mennyiről, de legalább hat nulla áll az első szám után. Gondolod, hogy búcsút mondana ennek a tőkének és a jövendő haszonnak, csak azért, mert a tyúkszemére léptünk?

– Mindent élőiről kellene kezdenie…

– Ahogy nekünk kellett, Roger… néhány hónappal ezelőtt. S ez nem elég. Mindamellett – folytatta az Angyal elmerengve – Rayt Mariusnak és nekem le kell zárnunk egy személyes vitát is, és azt hiszem, édes öregem, hogy ez a legfontosabb dolog ebben a játszmában…

Conway vállat vont.

– Hát akkor mit tegyünk?

– Azt hiszem, átfurikázhatnánk Salthambe és egy kicsit megzavarhatnánk a bulit.

Roger megpuhított egy cigarettát az ujjai között.

– Úgy vélem, megtehetjük.

Az Angyal elnevette magát és felállt.

– Mi van, Rogerem, rád tört a tisztesség? – mormolta. – Először arról beszélsz, hogy értesítsük a rendőrséget, aztán itt ülsz sörtől ködös aggyal, és feltételezed, hogy esetleg belecsöppenhetnénk egy igazán jó balhéba, amelyet az Úr éppen nekünk talált ki. Ennek a betegségnek csak egy gyógymódja van, barátocskám – mégpedig az, amit tenni fogunk. Sötétedés után Marius és a többi bárányka megérkezik Salthambe, jól fel lesznek tüzelve, ki akarják ereszteni a gőzt a fejükből, tehát a soron következő táncmulatság igazi, nemzetek közötti muri lesz. Siess hát, édes fiam, döntsd magadba a sört és menjünk!

 

3.

 

El is indultak…

Roger Conway egy cseppet sem értett egyet ezzel az indulással. Az Angyal minden jellemformáló igyekezete ellenére, Roger óvatos és meggondolt természet maradt. Egyáltalán nem lelkesedett azért, hogy az isteni gondviselés hitével és egy kevés boksztudással felfegyverkezve lélekszakadva rohanjanak a veszedelem után. Roger megfontolt természet volt. Szerette mérlegelni az érveket és az ellenérveket. Szerette pontosan eltervezni a harcot, és minden fontos pontot vörös tintával húzott alá. Sok mindent szeretett volna, de az Angyal társaságában valahogy sosem volt képes ezeket megtenni. Különböző kalandjaik során úgy tántorgott át, mintha túl sok rákot fogyasztott volna vacsorára, s úgy érezte magát, mintha keskeny sziklapárkányon kellene futnia az életéért, ráadásul vad szélviharban és sűrű ködben. De ezekben a lidércnyomásokban az Angyal fantasztikus optimizmusa vezette, amely úgy táncolt előtte, mint a lidércfény, szédítően sodorta a vakmerő istenkísértésekbe, amelyektől a nyugalmasabb időkben Rogert kiverte a hideg.

És mégis belement mindenbe. Az Angyal ilyen férfi volt. Csodálatos ragyogás környékezte, vakmerőség, középkori dicsfény, aminek bárki, akinek vér folyik az ereiben, nem tudott ellenállni. Nem volt benne semmi kicsinyesség, semmit nem csinált félszívvel, mindenét beleadta abba, amit tett, s ez a hétköznapi ostobaságot is hősiessé tette.

– Ki törődik vele? – szólalt meg az Angyal, keskeny barna kezét csak látszólag nyugtatta a kormányon; éles, gúnyos tekintettel pásztázta az utat, amely hetven mérföldes sebességgel rohant alattuk. – Ki törődik vele, ha egy seregnyi barbár rohamozza meg ma éjjel Salthamet, esetleg a régi barátaink segítségével – a Fekete Farkasok például, vagy a Kígyók, vagy a Tigriskölykök, talán a herceg gárdaezredének egyik osztaga, a kedves Rayt Marius bácsi és a többiek? Úgy tűnik, évek óta nem volt részünk igazi mulatságban, és úgy érzem, ha nem vágunk bele valamibe hamarosan, pókháló nő a fülünk mögött.

Roger nem szólt semmit. Nem volt mit mondania. A hatalmas kocsi kelet felé száguldott.

A nap már régen lement, s az évszakra jellemző szürkület hirtelen szállt alá. Amikor az autó sebessége miatt a félhomály veszedelmessé vált, Simon megnyomott egy gombot és az óriás két fényszóró vakító sugara ösvényt vágott előttük a sötétségen át.

Némán repültek, és Roger Conway, akit furcsa módon a szél süvítése és a nyitott kipufogó mélyhangú zúgása megnyugtatott, álmodozásba merült. Egy barna szemű lányra gondolt, aki üdén lépett ki a fürdőszobából, jade-zöld köntöst viselt, akit Amerika legszebb hölgyének neveztek, és aki aznap reggel egy napsütötte szobában ült vele és szalonnás tojást evett. Arra is visszaemlékezett, hogyan beszélgettek az Angyallal, milyen távolinak és elérhetetlennek látszottak, és milyen keveset mondott ezután neki az Angyal. Inkább hallgatott…

És aztán, mintha csak egy pár perc telt volna el, Simon megérintette a vállát. Roger felült és látta, hogy teljesen sötét van és az égen ragyognak a csillagok.

– Te jössz, fiam – szólalt meg az Angyal. – Az utolsó útjelző szerint három mérföldnyire vagyunk Salthamtől. Merre menjünk tovább?

– A következő keresztútnál jobbra, öreg fiú… – Roger gépiesen tájékozódott. – Tovább… aztán balra… Azon a kapun túl élesen jobbra és majdnem mindjárt megint balra… Ügyelj a sarokra, átkozottul váratlan… Egy kilométerrel odébb fordulj jobbra, a ház talán száz mérföldnyire lehet.

Az Angyal végigcsúsztatta lábát a kocsi padlóján, berúgta a kipufogó hangtompítóját és a mennydörgésből hirtelen csendes mormolás lett, amely groteszkül hatott a sebességmérő mutatóinak állásához képest. Az Angyal sohasem szerette véka alá rejteni képességeit és a versenyautók terén a forgószél sebességét kedvelte, de jó tulajdonságai közé tartozott az is, hogy mindig pontosan tudta, hol a határ.

– Addig ne hozzuk a világ tudomására, hogy itt vagyunk, amíg alaposan körül nem néztünk – jegyezte meg. – Lássuk csak, merre vezet ez a fura út, miután elhaladt a bárói kastély mellett?

– A ház kertje körül megy tovább, amíg a sziklákhoz nem ér – felelte Roger. – Aztán a tengerparton halad, majd egy mérfölddel odébb a falu felé kanyarodik.

– Nem sejted, mekkora lehet a ház körüli terület?

– Elég nagy… Jobban meg tudnám határozni, ha fogalmam lenne arról, mekkora lehet egy acre.

– Park van itt, vagy micsoda?

– A szélén köröskörül fák vannak, a ház körül pedig kert, amennyire megfigyelhettem. De egy részén a park terül el – jó néhány krikett mérkőzést le lehetne játszani ott… A kapuk tőled jobbra, a kanyarnál vannak.

– Rendben van, öregfiú.

Az Angyal lassított, és amikor a Hirondel elsuhant a kapu előtt, rásandított. Magas, széles, tömör, antik stílusú kovácsoltvas kapu volt, és a hosszú, egyenes kocsifelhajtó mögött nyeregtető árnyképét látta a csillagok háttere előtt, a fekete árnyékban csupán egyetlen ablakszem világított… Talán Sonja Delmar van ott… – Megfordult és látta Roger szájának komor vonalát.

– Most már van kedved egy kis verekedéshez, ugye? – kérdezte csendesen.

– Igen.

Roger tekintete találkozott az Angyaléval. – És talán mulattat, ha kimondom, Angyal: senki más a világon nem vehetett volna rá, hogy eddig fajuljon a dolog. Még most sem látom tisztán, hogy miért kellett Sonjának visszamennie.

Simon rálépett a gázpedálra, a kocsi tovább gördült.

– Azt hiszed, hagytam volna, hogy Sonja a semmiért vállaljon ekkora kockázatot? Nem tudtam, hogy mi sül ki a Ritzbe tett kirándulásomból. Sőt, nem lett világos előttem az egész terv sem. De Sonja – most az ő táborukban van és nem tartanak attól, hogy kifecseg valamit. Valószínűleg szórakoztatja őket, hogy előtte dicsekedhetnek – szinte magam előtt látom őket.

– Az az orosz, akit áthoztak…

– Vaszilov?

– Az a…

– Úgy vélem, ő még többet henceg majd, mint bármelyikük.

– Ő mit akar elérni?

– A hatalomra vágyik – felelte az Angyal nyugodtan. – Ezért, vagy ezzel játszanak mindannyian. És Rayt Marius elsősorban az arany hatalmáért – Marius és akik mögötte állnak. De ő a veszett kutya… Tudtad, hogy valamikor utcagyerekként csavargott Prága nyomornegyedében? Nem az lenne-e a legnagyobb dolog életében, ha Európa nemhivatalos trónján ülhetne – királyok és elnökök lehetnének a játékszerei – nagy nemzetekkel zsonglőrködhetne, mint a múltban a kis srácokkal tette? Ez az ő elképzelése. Ezért táncoltatja egyik ujjával Vaszilovot, mert az orosz gyűlöli Lessinget, a másik ujjával pedig Rudolf herceget, mert az modern Napóleonnak képzeli magát, és istenemre, Roger, a herceg, Mariusszal a háta mögött az is lehetne!… És Isten tudja, hány embert mozgat még itt meg ott… És Sonja az a sakkfigura, aki a körén belül van, aki egyetlen lépéssel királynő lehet, és aki a bonyolult sakkjátszmát dicsőségessé vagy pokollá teheti.

– Miközben mi csak a sakktábla körül táncolunk…

– Nem egészen – mondta az Angyal.

Kiértek a sziklák mentén vezető útra és Simon óvatosan lefékezte a kocsit. Amikor megállt, az Angyal előre mutatott és Roger két lámpát pillantott meg a tengeren, egy vöröset és egy zöldet.

 

4.

 

– Ott a jó öreg bárka…

Az Angyal hangjában halk vidámság vibrált. A kézzelfogható veszély közelsége mindig felvillanyozta, nevetésre késztette, és büszkeséget ébresztett benne, mintha valami ragyogó dologról lenne szó. Simon kiugrott a kocsiból, csípőre tett kézzel megállt, lenézett a fényekre és a fények tükörképére a sima tengeren, majd jobbra pillantott, ahol más fényfoltok világítottak elszórva a fák között. „Harc és hirtelen halál”, zsongott egy dal a szívében, mosolygott a csillagfényben, visszaemlékezett egy régi kalandra, egy vakmerő hőstettre.

Roger odalépett mellé.

– Mit gondolsz, Angyal, mennyi idő alatt érkezik be?

– A világ összes ideje rendelkezésünkre áll. Ne felejtsd el, hogy ötven lábnyira a tenger szintje fölött vagyunk, legalábbis így saccoltad, és ez módosítja a horizontot. A hajó legalább három kilométernyire lehet.

Simon hátrahajtotta a fejét, mintha hallgatózott volna.

– Mi az? – kérdezte Roger.

– Semmi. És éppen ez a probléma. Útközben nem haladtunk el Marius mellett és ő sem előzött meg minket. Felmerül a kérdés: jóval előbb ért ide, vagy még mindig úton van. Vagy a herceg csak jövő szombaton találja meg a fürdőszobai dekorációt? Mi a véleményed Roger?

– Szerintem már itt vannak. Neked meg kellett várnod egy személyvonatot, és aztán elvesztegettünk egy órát Saxmundham-ben.

– Nem vesztegettünk el – tiltakozott az Angyal szórakozottan. – Magunkba döntöttünk némi sört.

Hirtelen egy eltéveszthetetlenül fémes hangot hallott, egy kattanást az oldala mellett. Lepillantott Roger kezére, s egy revolvert látott benne.

– Hamarosan rájövünk majd, hogy mi történt – mondta Roger komoran.

– Szóval már alig várod, hogy nekivághass, öregfiú.

– Persze.

Simon halkan, elgondolkozva felnevetett, majd megszorította Roger csuklóját.

– Roger, vissza kellene menned Londonba.

Pillanatnyi mély csend támadt.

Aztán –

– Azt akarod…

– Azt akarom, hogy menj vissza Londonba. És keresd meg Lessinget. Találd meg, még ha fel kell forgatnod érte az egész; West Endet is. És hozd ide, akár úgy is, hogy pisztolyt szegezel rá.

– Angyal, mi ebben a nagy ötlet?

– Azt akarom, hogy itt legyen a mi egyetlen és kiváló Ike-unk.

– De Sonja…

– Én itt maradok és miatta maradok itt. Ne aggódj érte. Te nagyobb biztonságban vagy Londonban, mint én. Rekordidő alatt kell megtenned ezt az utat.

– Te tíz mérfölddel többet tudsz kihozni ebből a kocsiból, mint én.

– És kétszer annyi emberrel tudok elbánni, mint te, és kétszer olyan nesztelenül mozgok és kétszer olyan gyorsabban tudok lőni. Nem, Roger, ezt a játszmát nekem kell befejeznem, és ebbe bele kell törődnöd. És Sir Isaac Lessinget ide kell hoznod. Nem érted?

– A fenébe, Angyal…

Roger hangja olyan keserű volt, amilyennek az Angyal még sohasem hallotta, de megértette.

– Figyelj ide, édes fiam – mondta szelíden. – Jól tudjuk, hogy az előadásnak ezt a felvonását Lessing miatt rendezték, így előnyösebb lenne, ha Lessing nem maradna semleges tényező. Ha a te elgondolásod szerint cselekednénk, az lenne. De ha idehoznánk Ikey-t, feltárhatnánk előtte az egész tervet. Lessing nem ostoba. Ha Mariusnak olyan jó véleménye van róla, hogy aktív partnerként belevonja a dolgaiba, nem az lenne a legegyszerűbb, ha Marius csatabárdját bosszúból ellene fordítanánk, így Lessing nem maradna semleges, hanem a mi oldalunkra állna. Ha Lessing egy szavára háború törhetne ki a Balkánon, és egy héten belül elérhetné, hogy elvágják egymás torkát, miért ne mondhatna ugyanígy nemet, és küldhetné mindnyájukat haza a családi tűzhelyhez? Roger, ez életünk legnagyobb lehetősége!

Megragadta Conway vállát.

– Be kell látnod, öregfiú!

– Tudom, Angyal. De…

– Megígérem, hogy a végkifejletnél ott leszel. Nem tudom pontosan, mit fogok most tenni, de amíg lehet, elhalasztom a drasztikus lépéseket az utolsó pillanatig. Nem akarom kiugrasztani a nyulat a bokorból egészen addig, amíg Ike meg nem érkezik, hogy részt vegyen a buliban. És te is itt leszel vele, a diadalmenet utóvédjében vonulsz és hozod a sört. Roger, áll az alku?

Pontosan tíz másodpercig csendben néztek egymás szemébe, Roger zord tekintete úgy méregette az Angyal arcát, mint még soha. E tíz másodperc alatt mindaz, amit Roger életében az Angyal jelentett, minden, amit megtestesített és sugalmazott, mindaz, amit együtt vittek véghez, az életre szóló hűség felhalmozott ereje feltámadt és kétségbeesett küzdelmet vívott az ocsmány gyanú árnyékával, amely csaknem két órával ezelőtt fészkelte be magát az agyába és amelyet ez az utolsó, váratlan kívánság ördögi módon megerősített. Feszültség tükröződött Roger arcán, a kimondhatatlan dolgok lázadása, de Simon szótlanul várt.

Végül Roger Conway lassan bólintott.

– Kezet rá – mondta.

– Derék…

A két férfi keze hosszú szorításban fonódott össze, majd Roger hirtelen elfordult és becsusszant a Hirondel vezetőülésébe. Az Angyal az ajtónak támaszkodott.

– Söpörj félre mindent – rendelkezett gyorsan. – Minden tőled függ és tudom, hogy nem vallasz kudarcot, de minden perc számít. És ha Isaacot revolverrel kell noszogatnod, hogy idejöjjön, akkor csináld gyengéden. Harcra készen kell megérkeznie, s meg kell érkeznie. Hogy aztán mi történik, az már rajtad áll. Szerettem volna megállapodni egy határozott találkában, s ez neked is megfelelne, de egy ilyen éjszakán egyikünk sem vállalkozhat ilyesmire, és balekok lennénk, ha megpróbálnánk. Ha sikerül úgy intéznem, én is itt leszek. Ha nem, megpróbálok üzenetet hagyni, nézd, ott a fa mellett van egy szikla, majd alá csúsztatom. Ha ezt sem tudom megtenni…

– Akkor mi lesz?

– Akkor attól tartok, Roger, hogy minden rád marad; add át üdvözletemet minden kedves barátomnak, lődd hasba Mariust a nevemben, szedj össze némi pénzt a könyveim eladásából és azokból a pikáns fényképekből, amiket Dicky Tremayne küldött Párizsból.

Roger lába alatt zúgni kezdett az önindító, egy pillanatig hallgatta a hatalmas motor sima dorombolását, aztán ismét az Angyalhoz fordult.

– Folytatom a dolgot – mondta csendesen.

– Tudom – válaszolta az Angyal halkan. – S ha nem találod meg az üzenetet, még nem biztos, hogy olyan rossz a helyzet – lehet, hogy csak írógörcsöt kapott a kezem vagy valami hasonló. De még mindig szükség lesz rád. Ne hidd, hogy ki akarlak golyózni a játszmából, mert nem így áll a dolog. Bármi is történjen, bőven lesz alkalmad arra, hogy kipróbáld az öklödet, és lehet, hogy a te kezedben lesz a döntés joga. Ez majdnem biztos. – Megveregette Roger vállát. – Sok szerencsét, édes fiam!

– Neked is, Angyal!

– Ne kíméld őket!

Simon könnyed nevetéssel lépett hátra és intett egyet, a Hirondel pedig elszabadult démonként süvített előre.